Mesélj kicsit magadról, kérlek! Miért választottad a zenész szakmát? Hogyan lettél muzsikus? Milyen út vezetett a zenekari tagsághoz?
Édesanyám zongorista, zongoratanárnő és kísérő. Így evidens volt, hogy a nővéremmel mi is megtanuljunk valamilyen hangszeren játszani. Hamar kiderült, hogy az adottságaim és képességeim alapján több rejlik bennem, mintsem csak hobbi szinten, iskola mellett foglalkozzam a zenéléssel. Az akkori tanárom minden versenyre elvitt. Szinte kivétel nélkül megnyertem az összes területi, megyei versenyt. Ettől fogva egyértelművé vált, hogy komoly feladatot kaptam a sorstól… Zeneakadémista koromban szerettem bele igazán a zenekari játékba. Emlékszem az első nagyzenekari koncertre (2002). Jeles alkalom volt. A Zeneakadémia alapításának 127. jubileumát ünnepeltük a Nagyteremben. W. A. Mozart: Haffner szimfóniáját, W. A. Mozart: c-moll zongoraversenyét, Petrovics Emil: Zongoraversenyét és végezetül, Kodály Zoltán: Galántai táncokat adtuk elő a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekarával. Ligeti András Kossuth-, Liszt- és Érdemes Művész-díjas karmester vezényletével. Az est szólistája a szintén Kossuth- és Liszt-díjjal kitüntetett Bogányi Gergely zongoraművész volt. Rögtön a mély vízbe kerültem, hiszen előtte még sosem játszottam nagyzenekarban. Még nagyobb felelősség hárult rám, amikor kiderült, hogy első fuvolát kell fújnom a koncerten. A próba folyamatokat nagyon élveztem. Érdekes volt, hogy miként áll össze egy-egy mű a karmester instrukciói, ötletei, tapasztalatai, egyénisége, sajátos karizmája, impulzusai által. Mindenki nagyon igyekezett, figyeltünk egymásra, szavak nélkül vittük, inspiráltuk egymást. Igazi csapatmunka, kamarazenélés folyt, szívből és lélekből.
Nem tudtam, hogy egy szimfonikus koncert első fuvolásaként, hogyan fogok tudni majd helytállni. Milyen hatással lesz rám tanáraim, diáktársaim és a protokoll vendégek által zsúfolásig telt terem látványa, az ünnepség fennkölt hangulata és az ismeretlen helyzet által felszabadult adrenalin áradata. Szerencsésnek mondhatom magam, mert sosem izgultam egyetlen versenyen, szereplésen sem. Valahogy teljesen ki tudtam zárni minden zavaró tényezőt, ha pódiumra kellett lépni. Ebben a tapasztalatban bíztam akkor is. Amikor az ember zenekarban játszik ott már nem csak magáért felelős, hanem mindenkiért. Nem teheti meg, hogy felkészületlenségből, hanyagságból, figyelmetlenségből tönkre tegye 60-70 zenész munkáját, igyekezetét. Természetesen az élőzene nem cd felvétel, nyilván apróbb bakik, váratlan helyzetek, “balesetek” mindig előfordulhatnak, de azt gondolom, elengedhetetlen, hogy meglegyen egy muzsikusban a belső igény arra, hogy folyamatosan fejlődjön, tanuljon (akár hibákból, akár konklúziókból). Kellő fegyelem, figyelem, koncentráció kell ahhoz is, hogy másodpercnyi instrukciókat azonnal le tudjunk reagálni, akár a karmester jelzéseiből, akár a kollégák játékából. Éreznünk kell egymás energiáit, rezdülését. Visszatérve a történethez, a koncert végül nagyon jól sikerült, az egész terem állva, ujjongva tapsolt. Boldogsággal töltött el, hogy közös munkánkon keresztül élményt, érzéseket, hangulatokat, képeket... adhattunk át a közönségnek. Mert végső soron azt gondolom, ez az első számú és egyik legfontosabb feladatunk.
Mi alapján választottál hangszert? Miért?
Makacs, karakán gyerek voltam. Így egyáltalán nem vonzott, hogy ugyanazon a hangszeren tanuljak, amin édesanyám és a nővérem játszik. A gyermekkori barátnőm fuvolázni kezdett. Innen jött az ötlet, hogy én is kipróbáljam. Persze a kötelező zongoraórákat, ahogyan a nevében is benne van, nem lehetett elkerülni. Így ez sem maradt ki.
Kedvenc zeneszerződ, zenekari műved? Legemlékezetesebb pillanatod a zenekarban?
Ez egy nagyon nehéz kérdés. Zenészként erre szinte képtelenség válaszolni. Minden korszakból tudnék említeni jó pár zeneszerzőt, akik nagy hatással voltak, vannak rám. De akinek a zsenialitása előtt mai napig teljes csodálattal és ámulattal adózom, az J. S. Bach és Bartók Béla. Ezért szeretem például a minden év végén megrendezésre kerülő Bartók Plusz Operafesztivált is. Ezek a fesztiválok mindig felejthetetlen élményt nyújtanak. De a zenekarral sok emlékezetes pillanat maradt meg bennem… volt ebben külföldi turné, nagyszerű karmester, szólista, új koncerthelyszín, vagy olyan műsor, váratlan helyzetek, nagy feladatok… ezekben a pillanatokban is mindig egyetlen közös tényező volt jelen, amikor azt éreztem, hogy mindenki szíve, lelke és tudása legjava szerint muzsikál. Ilyenkor hihetetlen dolgok születnek meg.
Jellemezd magad 3 szóval!
Ami biztosan jellemző rám, hogy lelkiismeretes vagyok. Temperamentumos, szókimondó. A monotonitást nem bírom semmiben sem. Az ember (jobb esetben) mindig fejlődik, változik, ez rám is igaz. Nagy bennem a tudásvágy. Nincs olyan téma vagy terület, ami ne érdekelne… mindig vágyom új impulzusokra. Ezért is szeretek például utazni, új ismeretségeket kötni. Megismerni más népek kultúráját, gondolkodásmódját, szokásait, gasztronómiáját… ez nagyon jó lehetőség arra, hogy az ember tágítsa a látókörét, világnézetét.
Mi a legnagyobb vágyad muzsikusként?
Egyszer 8 évesen, a zeneiskola akkori igazgatója megkérdezte tőlem, hogy mi az álmom. Tejfölszőke copfjaimat huncutul megráztam és határozottan kijelentettem: Két nagy álmom van.
Szeretném, ha felvennének a Zeneakadémiára és szeretném körbeutazni a világot. Ezek az álmaim végül is teljesültek. Több világhírű karmesterrel, szólistával játszottam már. Nagyon jó külföldi zenekarokban dolgozhattam. Sok helyen jártam már a világban. Persze „megdolgoztam” érte, de ettől függetlenül is szerencsésnek mondhatom magam. Sosem voltam olyan, hogy valamit erőszakosan hajtottam, akartam. Nem volt ilyen hogy KELL, hogy AKAROM… Hittem abban, hogy mindenkinek megvan a helye, a „feladata”, hogy minden úgy történik majd, ahogyan történnie kell. Ha valami nem az én utam volt, akkor másfelé mentem. Most is hagyom, had történjenek a dolgok…
Sok színpadon szerepeltél már, külföldi zenekarokban is volt alkalmad muzsikálni. Mi tart a Miskolci Szimfonikusok soraiban? Miért szeretsz itt lenni?
Nagyon sokszor kezdtem már új életet. Új országban, új városokban. Ilyenkor mindig előröl kellett építeni mindent. Beilleszkedés, akklimatizálódás, barátok, ismeretségek… Nyughatatlan természet vagyok, így ez az életforma nem jelentett gondot. De egy idő után eljött az a pont, amikor úgy éreztem, jó lenne végre tartozni valahová. Ha az ember külföldre költözik, képes kialakítani egy új életet, jól érezni magát egy más élethelyzetben, átvenni egy más ritmust, de azt gondolom, mindig lesznek olyan dolgok, amik hiányoznának. Ami csak a „miénk”. Miskolc gyönyörű környéken fekszik. Ott a Bükk, Lillafüred, Miskolctapolca… ezen kívül gyakran vannak különböző fesztiválok, kiállítások, sokszínű program lehetőség… az ország első kőszínháza is itt található, ahol nagyon színvonalas előadások mennek hónapról hónapra. Jó rendezéssel, nagyszerű színészi alakításokkal. Ha időm engedi, mindig megnézek egy-egy olyan darabot, ami éppen felkelti az érdeklődésemet. Tehát jól érzem magam a városban és a zenekarban, hogy mit hoz aztán az élet, majd kiderül.
Van esetleg bármilyen hiányérzeted a zenekarban? Legyen az szakmai (pl: repertoárt érintő), vagy akár külső-belső tényező?
Örülnék, ha többször lenne lehetőségünk arra, hogy külföldi nagy zenekarok karmestereivel, több híres külföldi szólistával, művésszel dolgozhatnánk együtt. Fantasztikus lenne, ha a zenekar egy több szempontból is alkalmasabb épületben tudna székelni, próbálni. Sajnos a városban nincs igazán alkalmas helyszín vagy koncertterem a szimfonikus zenekar koncertjeihez. Fontosnak tartom, hogy pályázati úton valahogy ez a probléma is megoldásra kerüljön a közeljövőben. Fel lehetne újítani a teljes hangszerparkot is, és persze a fizetéseket is versenyképessé kellene tenni. Ezenkívül minden évben legalább kétszer szervezhetnénk jótékonysági koncertet. A jegyek árából befolyt összeget pedig nemes, hasznos célokra fordíthatnánk, ajánlhatnánk fel. Jó ötletnek tartanám a zenekari kamarakoncerteket bevezetését is.