Mesélj kicsit magadról, kérlek! Miért választottad a zenész szakmát? Hogyan lettél muzsikus? Milyen út vezetett a zenekari tagsághoz?
Kolozsváron születtem, Erdélyben. Családunkban senki sem volt zenész. Egy óvodai tehetségkutatón javasolták szüleimnek, hogy tanuljak játszani valamilyen hangszeren.
1990-ben döntött úgy családunk, hogy Magyarországra költözünk. Annyi szépet és jót hallottunk a kecskeméti Kodály iskoláról, hogy természetes volt, oda szeretnék járni.
A kecskeméti Zeneművészeti Szakközépiskolában már rögtön az elején mondták nekünk, hogy mi nem leszünk szólisták, a zenekari muzsikus pályára készülünk a középiskola és a főiskola folyamán. Ez is volt a fő tárgyunk, a kamarazenélés, zenekari szólamgyakorlat, zenekari játék.
A miskolci főiskolán Gál Károly tanár úrhoz kerültem, aki egy hónap után elhívott kisegíteni a szimfonikus zenekarhoz, aminek nagyon örültem. Megszerettem, elfogadtak engem. Azóta eltelt 20 év és ha valami nem kényszerít rá, nem is szeretnék más munkát a következő 20 évben sem.
Mi alapján választottál hangszert? Miért?
Az utcánk sarkán lakott családunk barátja, egy nyugdíjas hegedűművésznő-tanár, Kapdebó Soós Gertrúd, aki hegedűt és zongorát is tanított a saját házában. A zongora túl nagy hangszerek tűnt, nem volt hely számára a házunkban, így 5 évesen hegedülni kezdtem nála.
Kedvenc zeneszerződ, zenekari műved? Legemlékezetesebb pillanatod a zenekarban?
Kedvenc szerzőm: W. A. Mozart
Kedvenc művem: Dvořák: Újvilág szimfónia
Legemlékezetesebb pillanat a zenekarban: Beethoven V. Szimfóniája Kobayashi mesterrel
Jellemezd magad 3 szóval!
-
Mi a legnagyobb vágyad muzsikusként?
Legnagyobb vágyam muzsikusként: minél többször érezni koncert után a teljesség érzését, azt, hogy a teljes tagság úgy érzi: "Ez jól sikerült, nagyon jó volt játszani ezzel a karmesterrel ezen a színpadon."
Mi kell ehhez a bizonyos teljesség-érzéshez szerinted?
A teljesség-érzéshez sok minden kell: elsősorban a saját biztos szólam-tudásom, hogy szeressem a műsort, szívesen játszam. A szólam egység, hogy jól tudjunk kommunikálni egymással, a szólamvezetővel. Teljes bizalom szükséges a karmester felé, az ő kisugárzása nagyban meghatározza a koncert minőségét, hangulatát. Ne legyen semmi negatív kisugárzás a színpadon:
pl. egy túl lámpalázas szólista, ideges vagy feszült koncertmester vagy karmester. A műsorban ne legyen homályos rész, aminél eszembe jut, hogy: „játszottuk ezt már?”-tehát elegendő próba kell.
Vagy az ellenkezője sem jó, amikor már annyit próbáltunk valamit, hogy azt érzem: „de jó, hogy most kell utoljára játszani!”. A közönség hozzáállása is nagyon fontos. Ha ásítozó, unatkozó emberek ülnek ott, akik szívesebben lennének máshol, nagyon romboló hatású a koncert minőségére. Ez csak pár gondolat a teljesség-érzéshez, számomra a legfontosabbak, de közel sem az összes összetevő.
Említetted, hogy már iskolás korodban a zenekari zenélésre készültél, nem vágytál szólista szerepre sosem?
Soha nem vágytam szólista szerepre. Mindig is nagyon lámpalázas voltam, és úgy éreztem, csak ritkán sikerül úgy eljátszani valamit szólóban, ahogy valójában tudom. A tanáraim mindig bíztattak, azok a művésztanárok is, akiknél kurzusokon voltam. Egy német hegedűművésznő Hamburgba hívott, hogy tanuljak nála, Ruha István Kolozsvárra, hogy ott legyek növendéke. Vele játszottam kettősversenyt, egyik legszebb emlékem. Középiskolában és a főiskolán sokszor voltam koncertmester az iskolai zenekarban, a karmesterek elégedettek voltak velem, még Wolfgang Gabriel is megdicsért, aminek különösen örültem.
Ezek voltak azok a biztatások, melyek miatt ezt a pályát választottam.
Egyéb (bármi, amit érdekesnek, fontosnak, meghatározónak tartasz) lehet egy elismerés, egy koncert, egy pillanat, egy élmény…bármi. J
Diploma után többször voltam egy észak-olaszországi ifjúsági zenei fesztiválon, ott szekund szólamvezetői feladatot kaptam. Ezeket soha nem én kértem, engem kértek meg rá. Az ottani karmester-főszervező kolumbiai születésű, ő meghívott a bogotai szimfonikus zenekarba, próbajáték nélkül.