Két kivételes adottságú muzsikus: Fenyő László gordonkaművész és a szicíliai születésű Leonardo Sini, a 2017. évi Maestro Solti Nemzetközi Karmesterverseny I. helyezettjének együttműködése határozza meg a Tűzvarázs bérlet szezonzáró hangversenyének arculatát. Stílus tekintetében a korai bécsi klasszika termésétől a nagyromantikáig ível az est programja, dramaturgiai értelemben szenvedéstől szenvedélyekig vezet benne az út.
A Kismartonban és Eszterházán (Fertődön) működő Joseph Haydn (1732–1809) 49. sorszámú f-moll szimfóniájának utólagos „La passione” ragadványneve értelmezhető „szenvedély”-ként, de passióként, keresztút-szenvedésként is. A mű elemzőinek véleménye megoszlik ebből a szempontból: az előbbi lehetőség mellett érvelők a kor divatos Sturm und Drang irodalmi hatását vagy színpadi vonatkozást emlegetnek, míg maga a tételrend és a tematikus anyag jellege nagyon is elképzelhetővé teszi egy nagypénteki előadás alkalmát 1768 körül, a mű keletkezésének idején. De biztosan tudunk az f-moll szimfónia egy olyan, 1790. évi, észak-német előadásáról, amikor mint nagyheti zenemű csendült föl (igaz, a zeneszerző bármifajta közreműködése nélkül).
Négy tételének lassú–gyors–lassú–gyors egymásutánja a régi, barokk típusú sonata da chiesa (templomi szonáta) elrendezését követi (utolsóként a Haydn-szimfóniatermésen belül):
I. Adagio
II. Allegro di molto
III. Minuetto e Trio
IV. Finale: Presto.
Valamennyi tételének alaphangneme a fájdalmas-szenvedélyes f-moll, míg a Minuetto középső Trio szakasza – egyedüli valódi kontrasztképpen – napsugaras fúvósmuzsika F-dúrban.
A „Haydn-hangversenyfélidő” folytatásaként a – szimfóniával mindenben ellentétes karakterű, derűs és kiegyensúlyozott – D-dúr gordonkaverseny egyike a gordonkára készült szólókoncert-irodalom legnépszerűbb opusainak. Korábbi C-dúr gordonkaversenyéhez hasonlósan ezt a művet is az Esterházy-zenekar egyik kiemelkedő csellistája számára írta a zeneszerző (1783). A műfaji hagyományoknak megfelelve háromtételes, gyors–lassú–gyors elrendezésű darab:
I. Allegro moderato
II. Adagio
III. Rondo: Allegro.
Egyszerre poétikus és virtuóz alkotás. Nyitótétele kantábilis főtémával indul útjára, melyet később hasonló karakterű, de anyagában is rokon melódia követ melléktémaként. Mindkettőre visszautal az A-dúr hangnemű, lassú középtétel kezdőgondolata. Az Adagio érzelmes, vallomásos lírája után kedélyes tánclüktetéssel és a szólócselló bravúrpillanataival zárja le a kompozíciót az ismét alaphangnembeli rondófinálé.
Haydn klasszikus versenyművét a gordonka romantikus koncertirodalmának gyöngyszemei követik hangversenyünkön. Antonín Dvořák (1841–1904) hat tételt komponált zongora-négykezesre A cseh erdőkből címmel (Op. 68; 1883–1884); évek múltán a sorozat ötödik, Az erdő csendje címet viselő darabját gordonkára és zongorára, valamint gordonkára és zenekarra is átdolgozta. E varázslatos poézis magyar virtussal párosul azután: a csehországi születésű csellóvirtuóz és komponista Popper Dávid (1843–1913) 1886-tól haláláig a Budapesti Zenekadémia tanára, egyben hangversenyéletünk egyik meghatározó személyisége volt. Magyar rapszódiája (Op. 68) 1894-ben jelent meg nyomtatásban. A potpourri jellegű szerzemény Liszt Ferenc Magyar rapszódiáinak rokona, sőt olykor zenei anyagában is azok származéka: elegendő, ha befejezésének és Liszt VI. magyar rapszódiájának megfelelésére utalunk.
Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840–1893) Rómeó és Júlia című nyitányfantáziájának keletkezéstörténete tucatnyi esztendőt fog át (1869–80), és összességében a mű három különböző verziót jelenti. A legkorábbi változat még nyitánynak készült Shakespeare tragédiájához, majd már első átdolgozásával – szerzőjére oly jellemző módon, a zenei szövet szabad, fantáziaszerű megmunkálásának jegyében – túlhaladta a nyitány szokványos műfajfogalmi kereteit, így kapta végül nyitányfantázia megjelölését. A kísérletező hajlamú orosz komponistát az érzelmek felfokozott dimenziójú ábrázolási lehetősége inspirálta elsődlegesen, a fiatalok tiltott szerelmét állítva poézisének középpontjába. Két lírai téma – egy széles ívű, érzelmileg túltelített, végletesen kitárulkozó, majd közvetlenül csatlakozva egy oldottabb hangú, évődő-ringatózó melódia – alkotja a darab központi jelentőségű gondolatait, mintegy a létnek értelmet adó „boldog sziget”-ként a küzdelmek árjában. Mindemellett a konstrukció alapvonalaiban hagyományos, így a szerkezet szilárd pontjai biztosan kalauzolják el a klasszikus eredetű szonátaforma jelenlétét kereső hallgatót a mű roppant érzelmi dimenzióinak, viharainak útvesztőjében is. E közkedvelt szimfonikus remek – áradó lírájával, örvénylő mélységeivel, sötéten izzó drámájával, majd „földöntúli” tónusú befejezésével – a vágy költeménye s apoteózisa.