A D-dúr hegedűverseny (Op. 61) Ludwig van Beethoven (1770–1827) egyetlen olyan befejezett versenyműve, amely vonós szólóhangszerre és zenekarra keletkezett. A bécsi klasszika műfajbeli termésének kiemelkedő remeke, nehézségei folytán próbakő az újabb és újabb generációk előadói számára. Komponálását megelőzte két zenekarkíséretes hegedűrománc (G-dúr és F-dúr, Op. 40. és 50.), ugyanerre a hangszerre szánt versenymű-kísérletként egy fiatalkori töredék (C-dúr, 1790‒92 között), valamint a hegedűszólistát is foglalkoztató Hármasverseny (C-dúr, Op. 56). Bemutatója ‒ Bécsben, még keletkezésének évében, 1806. december 23-án, Franz Clement szólójával ‒ nem aratott valódi sikert, s a mű nem is vált repertoárdarabbá Beethoven életében: ebben csak a XIX. század közepe hozott áttörést. Az első felhangzás nyomán talán maga a zeneszerző sem bízott már az eredeti verzió sikerének lehetőségében: erre utalhat, hogy a következő esztendő folyamán zongoraversennyé dolgozta át (mely azonban alig vált végül meghonosodottá a hangversenygyakorlatban). A tételek:
I. Allegro ma non troppo (D-dúrban)
II. Larghetto (G-dúrban)
III. RONDO. Allegro (D-dúrban).
Hatalmas terjedelménél, szimfonikus koncepciójánál és tartalmi súlyánál fogva szellemében az utolsó zongorás koncertek (G-dúr és Esz-dúr) közeli rokona a mű. Kiváltképp kezdőtétele mondható méreteiben és dimenzióiban is rendkívülinek: széles formai felületei mellett egyéni vonása a Beethoven zenéjére másutt kevésbé jellemző oldottság és témagazdagság. A témák nagyobbik hányada közötti – többé-kevésbé rejtett – belső összefüggésrendszert pedig igazi bravúrnak mondhatjuk. Így a művet útjára indító, ünnepélyes üstdobütések zenei anyaga később megannyi újszerű hangszerelésben és akkordkapcsolat részeként tér vissza ‒ mondhatni, mint egyfajta talányos „memento” ‒, s az eredetileg dúr alakban megismert főtéma és második téma is egyaránt jelentkezik mollá fátyolosítva. Míg a 18‒23. ütemek eredetileg semleges, skálaszerű formájában megismert – szintén dúr hangnemű – átvezető anyagából kivételes szépségű virág: érzelemdús g-moll vallomás nyílik ki a szólóhegedűn a tétel középszakaszában. S a főbb zenei gondolatok ugyanúgy összefüggnek egymással: az elsőként fafúvókon fölhangzó, kanyargó-kígyózó főtéma egyik ereszkedő szelete már magában hordozza az éneklő karakterű (s irányában épp ellentétes ívű) második téma kezdőanyagát; a tételexpozíció beethovenien kitárulkozó, himnikus zárótémája pedig alakjában az utóbbi rokona. Már a mű kezdetének üstdobütései burkolt indulókaraktert hordoznak (ami a kor hegedűverseny-irodalmának egyik általános jellegzetessége volt). S valódi beethoveni dimenziók nyílnak meg azáltal, ahogyan egyetlen ív vezet el a talányos üstdobütésektől a tételexpozíciót lezáró téma mámorban úszó, „emberiségátkaroló”, „kilencedikszimfóniás” hangú kiáradásáig.
A lassú középtétel jórészt egy meghitten ünnepélyes románcmelódiára épül: „nyáréji párbeszéd” bontakozik ki belőle, melynek szabad variációsorában „a nyugalmas égi dallam mögött egyre mélyebbre tágul a táj s az érzelem” (az elemző Szabolcsi Bence poétikus szavaival). Valóban mélység és tágasság sugárzik e témából, melynek a második felén végigvonuló, különleges színhatású akkordmenet a G-dúr zongoraverseny kezdetét is eszünkbe juttathatja. Nagy vonalakban nézve variációs tételformáról beszélhetünk ‒ Beethoven középső és kései korszakának egyik jellegzetes lassútétel-típusaként ‒, melybe időnként a szólóhegedű érzelmes monológdallamai ékelődnek.
Megszakítás nélkül (attacca) kapcsolódik egymáshoz a második és harmadik tétel: átvezető ütemeivel a „nyáréji” Larghetto közvetlenül a „reggel” zenéjébe, a finálé „kürtfanfár” jellegű kezdőmelódiájába torkollik. A táncos elemekben bővelkedő, szonátarondó formájú Allegro így a régi, „vadászat” típusú zárótételek utóda is egyben.
A szólista Banda Ádám generációjának egyik kiemelkedő hegedűművésze, a Zeneakadémia tanára, s a Miskolci Szimfonikus Zenekar immár sokadjára visszatérő vendégpartnere.
Alekszandr Glazunov (1865–1936) az orosz szimfonikus zene egyik kiemelkedő képviselője, stílusában Csajkovszkij és Borogyin művészetének örököse volt. Összesen nyolc szimfóniát komponált (a kilencedik már töredék maradt), az V. (B-dúr) szimfónia (Op. 55) a pályadelelőn keletkezett remek (1895), az életmű egyik csúcspontja. Tételei:
I. Moderato maestoso – Allegro (B-dúrban)
II. Scherzo: Moderato (g-mollban)
III. Andante (Esz-dúrban)
IV. Allegro maestoso (B-dúrban).
A lassú bevezetés nyugodt, széles ívű kezdőmelódiájából fejlesztette a nyitótétel többi jelentős zenei gondolatát is a zeneszerző: a keringőlejtésű főtémát a gyors szakasz élén, majd a derűsen daloló melléktémát ugyanúgy. Későromantikus, áradó líraiság – azzal együtt félreismerhetetlenül orosz hang – jellemzi a tétel nagyobbik részét, igazán drámai pillanatokat csupán a középső, témafeldolgozó szakasz hoz magával. A szabályos visszatérést gyorsabb iramú coda kerekíti le.
A színpompásan hangszerelt Scherzo a romantika „tündér-” zenéinek ihletett, kései példája: szinte egyenes ági örököse Mendelssohn „Szentivánéj-” muzsikájának. Majd a lassútétel szélesen kitárulkozó epikus lírája – hősies pillanataival – mintha a legendák világába röpítene vissza (akárcsak Borogyin II. szimfóniájának lassúja). A lendületes szonátarondó-finálé hagyományos módon egyetlen hatalmas, orosz népünnep-forgatag.
Horváth József, a Kolozsvári Magyar Opera és az ottani Román Opera karmestere, első ízben lép a miskolci Művészetek Háza közönsége elé.