Gál Tamás Liszt-díjas Érdemes művész, világszerte elismert karnagy és zenepedagógus, a BDZ rendszeresen visszatérő vendégkarmestere. Hisz a tisztesség, a tehetség és a tolerancia szentháromságában. Magával ragadó pozitív világszemléletét tökéletesen kifejező mottója pedig így hangzik: A siker az aktív ember jutalma.
Gál Tamást több évtizede ismerem. A Budapesti Akadémiai Kórustársaság tősgyökeres tagjaként sokszor énekeltem a keze alatt. Tamás mindig is kiegyensúlyozott, precíz, tudatos karmester volt, aki nem csak a zenekar, hanem az együtt lélegző kórus irányába is figyelmességet tanúsított. Szerettünk együtt dolgozni. Emlékezetes hazai és külföldi sikereket értünk el együtt.
Mi a legfontosabb dolog a számodra a saját életedben?
A legfontosabb a hit; a mindenhatóban és önmagamban. Ezen túl a mindenkori aktuális zenésztársaim iránti bizalom. Engem mindenben a szeretet vezérel, ez segít hozzá az eredmények eléréséhez. A konfliktusokba belepusztulok, nem tudok együtt élni velük, s ha én sértek meg valakit, napokig nem alszom. Sok karmester a rendet a kőkemény irányítással képzeli megvalósíthatónak. Nekem az inspirálás az elsődleges, a pozitív megerősítés. Természetesen ehhez sok energia szükséges, és mindig töltekezni kell. Néha elgondolkodom azon, hogy lehet-e eleget töltekezni. Olykor fáradt vagyok, de egyensúlyban lehet hozni a kibocsátott energia mennyiségét a töltekezéssel felvett energia mennyiségével, és én erre törekszem.
Hogyan lettél zenész?
A gyermekéveket Jászberényben, szülővárosomban töltöttem, s legjobban focizgatni szerettem a Zagyvaparton. Majd hatévesen hegedülni kezdtem, de gyakorolni nem nagyon volt kedvem. A tanárom furfangjából adódóan hetente kellett játszanom valakinek, tanároknak, diákoknak, így sokat szerepelgettem. Ez már jobban tetszett, ezért képes voltam gyakorolni is. Hegedűs akartam lenni. Közben a sport mindig is fontos volt számomra, a DVSC Debreceni Ifjúsági válogatottjában játszottam. 17 évesen egy súlyos baleset következtében bánatomra végleg fel kellett adnom a hegedülést, végül a konziban a zeneszerzés szakot végeztem el. Be kell ismernem, hogy nagyon rossz darabokat szereztem, pedig a saját darabokat be is kellett tanítani a többieknek. A betanítást, mint feladatot azonban nagyon jól meg tudtam oldani, szívesen is csináltam, a tanáraim is elismertek. Az előadói vénám, az egóm azonban küzdött, s mivel a zeneszerzésen jó elméleti képzésben részesültem, végül a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán karvezetés, majd karmesterképző szakon szereztem diplomát.
Tulajdonképpen tehát a véletlennek köszönhetem, hogy karmester lettem. Ha az élet nem így alakul, szívesebben hegedülnék. Tudomásul kell venni, hogy a karmesterség nem kizárólagos zenei tevékenység, hanem 60% pedagógia, pszichológia. A hangszert, a hangokat a zenészek szólaltatják meg, a karmester csak motiválja, inspirálja erre őket. A karvezető tanítványaimnak mindig mondom, hogy minél jobban vegyenek részt a muzsikálásban, ha van egy egyházi kórus a környezetükben, egy kisegyüttes, akkor ragadják meg a lehetőséget!
Minden megkötött kompromisszumom mellett azonban mindig előre tekintek és bízom a sikerben. Furcsa a magyar mentalitás. Sokan sírdogálnak, hogy „csak egy fél pohár vizem van”. Engem az egész élet megítélésében, a család, a zenekar, a kórus, a tanítás tekintetében a pozitív szemlélet vezérelt. Van egy fél pohár vizem, milyen energiák segítségével tudnék egy egész pohárhoz jutni?
Tanárként, karmesterként, emberként van sajátos kommunikációs módszered?
Az én hármas jelszavam a kommunikációban is: tisztesség, tehetség, tolerancia. Véleményem szerint e három viszonyulás jellemzi legjobban a karmestert, ezek aránya és ereje szerint alakul a karmester viszonya a zenekarral.
Hiszek a pozitív motivációban. Azt érzékelem, hogy mi magyarok a történelem során minden fontos döntésnél a rossz oldalon kötöttünk ki. Ez rányomja a bélyegét a „világfájdalmas” életérzésre. Hajlamosak vagyunk a negatív dolgokat megérdemelt szenvedésnek, a pozitívumokat pedig szerencsés véletlennek tekinteni. Pedig a siker az aktív ember jutalma, lehet az akár koldus is. Sajnos sok depressziós ember van, a hajlam genetikailag kódolva fennállhat bárkinél. Ebből csak azt szűröm le, hogy az energia aránynak rendben kellene lenni. A pozitívumot nem szerencsének, a negatívumot nem sorscsapásnak kellene megélnünk. A mérleg serpenyője a pozitív cselekvés irányába lendüljön! A negatív beállítódás az egész személyes energiát sújtja. Soha ne azt keressük: mit nem! A zenekari tagok, akikkel dolgozom, érzékelik, mit hogyan kérek. Az én dolgom a jót megerősíteni. A Pavlovi-reflex működik, s megerősítésen alapul. A karmester folyamatosan megerősítést ad arról, mit és hogyan szeretne.
Te, aki a világ minden égtáján vezényeltél, mit tapasztaltál, hogyan lehet dolgozni a különféle „idegen” zenekarokkal?
Nagyon nagy a különbség, hogy az ember állandó, vagy vendég karmesterként dolgozik egy zenekarral. A vendégségben mindig az újdonság érzés dominál. Murphy törvénye szerint a másik mindig szebb, érdekesebb. Olyan, mint egy „új nő”. Kaland, ami véget ér. Az állandó karmesternek sokszor negatív döntést is kell hoznia. Szerencsére én voltam ez is, az is, de nagyon bölcsnek kell lenni, hogy jól ítéljem meg a helyzetet és ki tudjam használni a lehetőségeket.
Egy azonban biztos; minden esetben az embert kell helyzetbe hozni, hogy kedve legyen muzsikálni, meg akarja csinálni. Hogyan? Ez nagyon nehéz, de a megerősítés a kulcs. Másként lehet dolgozni az arabokkal, a németekkel, a közép európai, vagy ázsiai együttesekkel. Nagyok a különbségek. A német, a japán a hierarchiát tiszteli. Az ázsiai dél koreai, az olasz emberek lazák, könnyedek, szabadosak. Óriási különbségek vannak, s ezt azonnal fel kell mérni a karmesternek. Segíthet, hogy minden zenekarban van vezér egyéniség, akire a többiek hallgatnak. Öt kell „becserkészni” az első félórában. Több, mint 30 országban jártam, mindegyikben másképp kell bánni az emberekkel. A különböző kultúrák között élőkkel való kapcsolatteremtésben segít, ha ismerjük a szokásaikat, de a hit és a szeretet a legfőbb vezérlő erő.
Tudnál említeni néhány konkrét példát?
A német zenekarok a vendég karmesternél a státuszt nézik; ő a karmester, ezért elfogadják. A hollandok hozzáállása egész más. Ha egy holland ember levetkőzik a főtér közepén, az teljesen rendben van. A füves cigit az utcán árulják, hogy aki függő, az hozzájusson, be tudja szerezni, s emiatt ne bántson senkit. Ez az oka egyébként, hogy a drog megszerzésében nincs náluk bűnözés. A hollandok tehát liberálisabb szemlélettel gondolkodnak, elfogadják a másságot. Egy karmestert megkóstolnak, sokszor megvezetnek.
A Pécsi Szimfonikus Zenekar, a Nyírbátori Nemzetközi Ifjúsági Zenekari Tábor után 20 évig vezetted a MÁV Szimfonikus Zenekart. Tanítottál a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán 25 évet. Meghívott vendégkarmesterként a világ rangos zenekarai élén hangversenyeken, opera előadásokon dirigálsz. 2014-től a Miskolci Szimfonikus Zenekart vezeted. Hogy vagy most?
A Miskolci Szimfonikus Zenekarral régi a kapcsolatom, velük diplomáztam 1985-ben, azóta figyelemmel kísérem a munkájukat. Ez az együttes mindig a magyar zenei élet vezető zenekara volt, s most öröm velük dolgozni. 2014-ben 3 éves szerződést kötöttünk. Nagyon sok jó koncertet sikerült már együtt átélnünk. Úgy érzem, hogy képes vagyok szeretetet nyújtani, visszakapom tőlük, tehát működik a kémia. A közönségünk a kicsi gyerekektől a legnagyobbakig elégedett, ez a legnagyobb megtiszteltetés. Ráadásul tanítok az egyetemen, ennek nagyon örülök, s erőt ad nekem. A környék csodálatos, a Zemplén gyönyörű, az emberek közvetlenek, köszönnek, megállítanak, beszélgetünk. Nagyon szeretem a személyességet, az itteni életet.
Hamarosan ismét a BDZ-vel koncertezel. Hogyan és mikor kerültél kapcsolatba Gáborral és a zenekarral?
Gáborral egész fiatal korunk óta ismerjük egymást, ő nekem mindig példaképem volt. Amikor a Zeneakadémiára kerültem, ő ötödéves volt. A sors úgy hozta, hogy nagyon sokszor dolgozhattunk együtt. Amikor a MÁV Szimfonikus Zenekar karmestere voltam, sok koncertet adtunk az énekkarotokkal, a Vigadóban, a Mátyás Templomban és számtalan helyszínen. Hosszú hollandiai turnén is megismertük egymást. De Gábor a zenekarához is időről-időre meghív, mint ahogy én is őt. Így lesz ez március 10-én is, amikor Budafokon bemutatunk egy modern darabot, Emszt András zongoraversenyét, s Mozart Á-dúr szimfóniája mellett az egyik kedvencemet, Schumann: IV. szimfóniáját is vezényelem. Gábort nagyon jó vezetőnek tartom, fantasztikus, ahogyan a zenekarát világszínvonalú együttessé fejleszti és kiváló közösséggé formálja. Elpusztíthatatlan munkamániás, s a pörgése kihat a vele együtt dolgozókra. Tisztelem és sokszor kérek tanácsot tőle. Már nagyon várom a tavaszi koncertet.
NÉVJEGY: GÁL TAMÁS
Foglalkozása: karmester, karnagy, tanár
Született: 1960. február 29-én, szökőnapon, a halak jegyében, március 1-re anyakönyvezték
Kik a legfontosabb emberek számára?: 83 éves mamája, akinek mindent köszönhet
Márta (23 éves lánya) ZAK-on hegedű szakos
Tamás (21 éves fia) tehetséges fagottos
Mit csinál, ha nem zenével foglalkozik?: focimeccsre, jégkorong- és kosármeccsre jár a fiával
Kedvenc időtöltése: imád főzni
Mit vinne magával egy lakatlan szigetre?: Brahms kottát, mert nagyon közel állnak egymáshoz és Verdi: Requiemjet.
Szöveg: Petró Margit
Forrás: Hangoló, a Budafoki Dohnányi Zenekar időszaki kiadványa.
Rovatcím: Pulpituson